A Wikiszótárból, a nyitott szótárból Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez Magyar Kiejtés IPA: [ ˈborz] Főnév borz ( állattan) Meles meles; a ragadozók ( Carnivora) rendjén belül a menyétfélék ( Mustelidae) családjába tartozó faj. Hogy alcsaládbeli rokonaitól elkülöníthető legyen gyakran használják rá az európai borz vagy az eurázsiai borz elnevezést is. A borz nagyjából 56-90 centiméter hosszú (ebből 11, 5-20, 2 centiméter a farok hossza) és 6, 6-16, 7 kilogramm súlyú állat. A hímek valamivel nagyobbak, mint a nőstények. Szőrzete igen jellegzetes mintázatú, hasa fekete, háta viszont ezüstszürke. Pofája fehér, rajta az orrától a szemén át a füléig húzódó fekete sávval. Etimológia Egy ótörök *barsuq szóból, vö. modern török porsuk. A szót más nyelvek is átvették, vö. orosz барсук.
(Az elbeszélés második kidolgozása) Láttam már én is arcát annak a fekete asszonynak, aki minden asszonyok között a legjobban öl, 1873-ban vicsorgatta itt a fogát utoljára - s akire rákacsintott, fölvette a színeit és az övé lett. Szegény édesanyámat is ő vitte el. Mikor megkaptam a levelet, már el volt temetve, a tizenkét éves Gyula öcsém tudósított pár szóval: »Mama meghalt! Ne jöjj haza. « Természetesen rögtön siettem haza összetört szívvel, kétségbeesve. Kezdtem már nem félni a kolerától. Mit árthat ezentúl? De amint odaértem a vidékünkre, ahol a fekete asszony székhelyét tartotta, mégis megdöbbentett a rettenetes változás, amit okozott. Harangok nem szóltak a falvakban se délre, se estére, a búzák aratatlanul őszültek a fülledt völgyben, alól már új búza zöldült a lepergett szemekből. Az országúton elöl-hátul üres koporsókat vittek a szekereken, Az egész világ elmenőben volt... Bent a székvárosban csöndesek az utcák. A kocsik kerekei kísértetiesen kopognak a köveken. A viceispán lakása előtt kordon van vonva, kardos huszárok, vasvillás emberek őrködnek, hogy be ne menjen valaki.
Kilábolt. S dicsekedett is vele szerteszét. »Klapka előtt megretirál ám a kolera. « Hanem most három nap előtt újra meggondolta magát a kolera s orvul, hányással jött. Most már a szegény Klapka retirált meg s ott feküdt öntudatlanul, megfeketedve, csak a szemhéjai voltak még fehérek. - Klapka, kedves Klapka Mihály... Nézzen fel még egyszer. Én vagyok itt... megjöttem. Ösmer, ugye megösmer? Kinyitotta a szemeit. Fekete arcán mintha valami szürke árny surranna át. Mosolynak kellett annak lenni. A kezét megmozgatta, s az egyik lábát rázni kezdte, mint a bárány, ha haldoklik. Megösmert, látszott rajta, hogy fölemelkedni erőlködik. Egész hozzámentem, s kivettem zsebemből a kolera-csöppes palackot. A szeme most be volt hunyva. De mégis észrevette, egy még a halálnál is nagyobb erő megsúgta neki, hogy üveg van a kezemben, s szederjes száját kitátotta. Beleöntöttem a kolera-csöppekből egy keveset, mire megjelentek arcán sötét színekben az élvezetnek szimptómái. Megrázkódott, a halántéka csendesen hullámzott, s mintha a megcsiklandozott torkát köszörülné, egy hörgést hallatva hátrahanyatlott s meghalt abban a hitben, hogy pálinkát iszik.
Az oklevélre a magyar királyként használt titkospecsétjét függesztette. - A címer: a balra dőlt, kerek talpú pajzs mezejében balra fordulva lépő, szembe néző, mellén karddal balról átlósan átdöfött oroszlán. A balra fordult, mindkét oldalán takarókkal ellátott zárt sisak díszében a pajzsbeli kép. (A színek a fekete-fehér fényképről nem állapíthatók meg. ) Hiányos, vízfoltos hártyán, címerképpel, függőpecséttel. SNA Révay család lt., Blatnica 1-3. (DF 259309. ) (Mályusz Elemér - Borsa Iván szerk. : Zsigmondkori oklevéltár (1417-1418). Budapest, VI. 1999. 479-480. 1189. szám [1]) Irodalom: A család címerének ábrája a címerhatározóban még nem szerepel. Külső hivatkozások: Rövidítések Lásd még: Címerhatározó A Címerhatározó alfabetikus tartalomjegyzéke A │ B │ C │ Cs │ D │ E │ F │ G │ Gy │ H │ I │ J │ K │ L │ Ly │ M │ N │ Ny │ O │ Ö │ P │ Q | R │ S │ Sz │ T │ Ty │ U │ Ü │ V │ W │ X │ Y │ Z │ Zs
Nekem úgy tetszik, régen volt! - És hogyan volt a temetés? Hát nem tudtál te engem hazahívni? - Temetés? - felelte ő. - Ki járna most temetésekre? A Klapka kocsis megfogta a koporsót és bevitte a kriptába. Ott van! Szememből kicsordultak a könnyek, s leperegtek a tűzbe. A lángok fölszisszentek minden csöpptől... - No, ne sírj - mondá a gyermek nyersen. - Legyünk férfiak! Jöjjön, aminek jönnie kell. - Hát a szegény, hű Klapka hova lett? Így nevezték falunkban a kocsist, ki Klapka katonája volt valamikor, s ezzel dicsekedett örökösen. - Az ott haldoklik a trágyadombon. Odaszaladtam; csakugyan ott feküdt a derék öreg cseléd. Az arca meg volt erősen feketedve s fázni látszott. Azért mászott fel a trágyadombra, ahonnan meleg pára jött. Sokáig küzdött a kolerával a vitéz huszár. S mikor mintegy két hét előtt görcs jött a lábaiba, ahhoz a hadi fortélyhoz folyamodott, hogy roppant erősen összekötözte zsineggel térdein felül a lábcombokat úgy, hogy a vérkeringést megakassza. Nem is lett őkegyelmének semmi baja.
Egy fehér macska kijött a baromfiól mellől s megállt előttem bámészkodva. Csodálkozott rajta, hogy embert lát. Hanem a hátulsó kis udvarból kellemetlen füstszag ütötte meg orromat. Arra tartottam tehát. Talán ég ott valami? Igen, tűz volt, pásztortűz az udvar közepén. A kis öcsém ült mellette és a kutyánk. Öcsém egy tyúkot sütött nyárson, a kutya pedig két hátulsó lábára ülve nézte őszinte sárgás szemeivel, amint sül. - Szervusz, Gyulácska, te vagy? Szegény Gyulám! A gyermek fölemelte szemeit, megösmert, fölkelt, hogy megöleljen. De sem nem mosolygott, sem örömet nem mutatott. A kis arcába néztem: a fiú meg volt egészen öregedve. Három nagy ránc ült a két szemöldöke között s felül a homloka márványbőre megtepedt, összegyűrődött. - Hát mit csinálsz itt, kis öcsécském? - Az ebédemet csinálom - felelt egykedvűleg. - Nos, nincs, aki megfőzze? - Nincs! - mondá szárazon. - És hová lettek? - kérdém tompán. - Kik? - A többiek! - Meghaltak. - A szolgálók is? - Akik meg nem haltak, szétszaladtak.
- És nem tudtál elmenni, szegénykém, valamelyik rokonunkhoz? - Sehol sem eresztenek be. Félnek tőlem. - Hát nincs senkid? - Nincs, csak a kutya. De annak is én adok enni. - Legalább a szobákban tartózkodnál. - Ott meg én félek. Mindenikben meghalt valaki. Leültem én is a tűz mellé; a »kis öreg« elkezdte újra a nyársat forgatni, a kutya gödröt kapart az egyik első lábával. - Csiba te, Ipoly! - kiáltá rá öcsém haragosan. - Hát nem elég volt? Még egy sír kell, még egy sír. - Csak talán nem azt akarod ezzel mondani... - Azt, azt. Az Ipoly mindig tudja, mindig gödröt kapar, ha valamelyikünknek meg kell halni. Kínos csendesség következett, melyet én törtem meg, mintegy magamhoz szólva: - Nem sokat kaparhat már! Öcsém, a még csak három hét előtt csacsogó gyermek, nem felelt semmit, csak a nyársat forgatta és a tüzet nézte. Én közelebb csúsztam hozzá, s megsimogattam szőke fejét. - Kedves kis árvám! Mondd csak, mikor halt meg a mamácska? - Nem tudom - szólt egykedvűen -, nem számítom azóta a napokat.