A vers és a noteszlapok irodalomtörténeti jelentősége két tényezőből fakad. Az egyik az, hogy a most előkerült vers megszólítottja ("kedvesem") minden kétséget kizáróan Gyömrői Edit, József Attila analitikusa, egyike a költő nagy és reménytelen szerelmeinek. Őt 1934 végén ismerte meg József Attila, és több verset is írt hozzá, ezek egyike az életműve egyik legismertebb darabja, a később kötetcímadóvá lett Nagyon fáj. A most megismert kézirat több mint egy évvel korábbi, mint a későbbi nagy versek. És bár a hangja eltér a későbbi daraboktól, mindenképpen ez tekinthető az első Edit-versnek, vagyis mérföldkőnek számít az életműben – mondja Bíró-Balogh Tamás. A szakértő szerint a vers "vélhetően egy korai, még rövid szerelmi fellángolásról tanúskodik". Gyömrői Edit – Forrás: PIM A szöveg azonban nemcsak azért fontos, mert az Edit-versek első darabja, hanem mert az életmű egy másik alkotásával, a Számvetés című verssel is szoros kapcsolatot mutat – olvasható a tanulmányban. Azt 1933 őszén írta, és Szabolcsi Miklós életrajza szerint "József Attila egész költészetében új hangot jelentő, nyitó vers" volt, amelyben "nemcsak a magatartás, a költői nyelv is más itt, mint a korábbiakban".
Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed: Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre. (1922 első fele)
Istenes versek: József Attila fiatal éveiben sokszor és sokféle formában szólt istenrôl, aztán teljesen eltűnik. 1935-ben bukkan fel újra: a nyugtalan, önvádolásoktól gyötört költô a mindent elrendezô istenben keres biztonságot. A Nem emel föl című versnek mind az öt strófája közvetlenül Istenhez szólás, könyörgés. A Bukj fel az árból a zsoltárok hangján szól, a költô itt is a könyörgés beszédfajtáját alkotja verssé. A beszélô szorongatott helyzetében felidézi Istent és érvelésével arra akarja rábírni, hogy ôrá figyeljen, az ô sorsát vezérelje, csak vele törôdjék. A költemény két ellenpontja már az elsô strófában feltűnik: semmi és isten. A költôi én a semmibôl szeretné életre kelteni a megszólítottat, de ôt magát is a semmibe hullás veszélye fenyegeti. A beszélô kétségbeesett állapotát mutatja, hogy magányának feloldását csak büntetés formájában tudja elképzelni. Helyzetének feltárása folytatódik. Szuggesztív kép fejezi ki kicsinységét: "feltaszít a ló, s a porból éppen hogy kilátszom".